René LaVice, a Londonban élő kanadai DJ egy nagyon kellemes hangulatú, nyári sütögetéssel egybekötött bulin tette tiszteletét nálunk. Szülőhazájáról, költözésének okairól ugyanúgy szívesen mesélt, mint a multikultiról, a rockzenekarosdiról, vagy éppen a kétkazettás magnóval fölvett első válogatáskazijáról
Először játszol Budapesten, de nem először jársz nálunk, ugye?
Így van. A VOLT Fesztiválon léptem föl tavaly. Tökjól éreztem magamat, izgis volt. Emlékszem, hogy a kábé a szettem felénél kezdett fölkelni a nap. Így hát ennek megfelelően változtattam meg az egész ívet is. Nagyon bejött az a hangulat, mélyen belém ivódott.
Mi az a három szó, amit azonnal összefüggésbe hoznál Magyarországgal?
Izgalom, kultúra és kíváncsiság.
Milyen értelemben?
A Rubik-kockára gondolok, épp most kaptam egyet, imádom! (nevet)
Mi a helyzet a kultúrával? Sok látványosságot tekintettél már meg?
Nem, nem mondanám. Magyarországnak bizonyára sajátos kultúrája van alapból is, de a drum and bass-ben is. Idén lett húszéves, majdnem annyi ideje létezik tehát, mint Angliában, ám megvan a maga sajátos magyar íze. Mindenképpen tanulhatok belőle, és hozzátehetem a magam kanadai és brit hatásait, aztán keveredhet tovább az egész. Ez a valódi kulturális kölcsönhatás szerintem, nem pedig olyan egyirányú, hogy azt se tudod, mi van.
Számodra mi az a sajátos magyar íz a drum and bass-ben?
Nehéz volna pontosan megmondani, de mindenképpen a techesebb vonalra gondolok, amit az itteni srácok (Chris.SU, Jade, Mindscape) űznek. Egyediek, egyszeriek, könnyedén meg lehet őket különböztetni a többiektől. Egyfajta kézműves jellege van a munkájuknak, ami az itteni, nagy múltra visszatekintő zenei hagyományoknak is betudható.
A magyar dnb hajdani aranykorát ismered-e?
Nem, nem igazán, most ismerkedem vele.
Akkor van még mit bepótolnod! 🙂 (Renének annyira megtetszett a figyelmébe ajánlott Free my soul, hogy elkérte az eredeti verziókat, hogy fölhasználhassa a podcastjében.)
Tudom, rajta vagyok. Még nem vagyok a magyar kultúra szakértője. Az egyik barátomnak magyar volt a csaja anno, de ezt leszámítva, nem tudok túl sokat. Ezért is érdekes számomra ezek az utazások, minden alkalommal rájövök, hogy itt sokkal népszerűbb a dnb, mint korábban gondoltam. Most jöttem rá, hogy az egyik kedvenc producerem is magyar. Most meg fölfedeztem a Rubik-kockát is. (nevet) Biztos vagyok benne, hogy ez folytatódni is fog, a brit kultúrát is a dnb-n keresztül ismertem meg, most is erre számítok. Az én életem már csak ilyen: a zene okán járom a világot, megismertem egy csomó kultúrát, és szép lassan beléjük is helyezkedtem. Nem estem nekik, mint tót az anyjának, nem csaptam föl a törikönyvet, hogy szóról szóra megtanuljam az egészet. Nekem jobban is fekszik ez a fajta lassabb, fölfedezősebb ismerkedés. Ki tudja, jövőre mire adom majd a fejem? (nevet)
Ezek szerint jövőre is számíthatunk a látogatásodra?
Igen, mindenképpen! Ha nem föllépőként, akkor turistáskodom.
Ha már a kultúránál tartunk, egy dolog megragadta a figyelmem. Azért döntöttél a hazád, Kanada elhagyása mellett, mert eleged lett az ottani hozzáállásból.
Tudod mit? Akkor tegyük tisztába ezt az egészet. Lehet, hogy akkortájt elég sötétnek hangzott, amiket mondtam, mert abban az időben inkább egy keskeny sávról beszéltem, nem pedig az útról magáról. Az életben mindig sok rossz ÉS sok jó is történik, köztük meg van egy rakás unalmas, mindennapos dolog. A zeném (Wave) a rossz dolgokra összpontosított… Volt benne energia persze, ki akartam beszélni mindent, és a francba küldeni mindenkit, leküzdeni az akadályokat, és végleg leszámolni azzal a hozzáállással, hogy “az itteni emberek nem lehetnek kiemelkedőek, híresek, nem vihetnek véghez kiváló dolgokat, egyáltalán: abszolút nem érdekli a világot, hogy léteznek, még csak nem is inspirálnak másokat. Végleg le akartam számolni ezzel az egésszel. Ki akartam mondani, hogy ez engem már nem érdekel, és hogy nem is fogom újra végighallgatni. Majd én megmutatom nektek! Persze nem mondtam el senkinek, hogy mire készülök; a dalt még Kanadában írtam, de csak akkor adtam ki, amikor eljöttem. Bizonyítani akartam!
Igen, hánytam az egész ottani gondolkodásmódtól, eltelítődtem, nem bírtam tovább elviselni. A falak bizony recsegve-ropogva omlottak össze: a közeli barátaim, a buliszervezők és a többi művész meg volt győződve, hogy megőrültem, a média meg rádióbarát zenét akart. Olyat, amit a családos emberek hallgatnak, miközben a konyhában táncikálnak. Csak semmi bevállalósság! A BBC például tökös, ők bevállalják a neccesebb zenéket is. De azért van ebben egy nagy adag pozitív töltet is, és ma nem lennék ez az ember, ha nem megyek keresztül mindezeken. Torontóhoz irtó sok jó élmény köt, éppen ezért térek vissza bulikra időről időre, imádom! Az egész fricskája a multikulti személet, ami a világban uralkodik. Mivel nagyon hiszünk abban, hogy mindenkit szeretnünk kell, no és megértenünk. Tolerálnod kell azokat, akik más bőrszínűek vagy vallásúak, tehét a valódi érzelmeidet el kell rejtsd. Kanadában viszont már kiskorunktól megismerjük a többi gyerek hátterét. Nem véresen komolyan azért, nem megy mindenki zsinagógába például, de a hanukát közvetlen közelről, egy osztálytárs házában ismerjük meg. A sulikban is rengeteg kapcsolódó ismeretet tanítanak, például Afrikával kapcsolatban.
Mire fölnövünk, rájövünk, hogy belülről mind egyformák vagyunk.
Azt hiszem, részint ezért sincs nálunk annyi celeb, és ezért is vagyunk kissé ellenük, míg az amerikaiak zabálják őket. Én a kettő közötti egyensúlyt szeretném megtalálni: mind ugyanolyanok vagyunk, nagyszerű emberek, ugyanakkor simán megünnepelhetjük a sikereinket, és kicsit még az egónkat is simizhetjük. Sajnos a kanadaiak hajlamosak úgy venni, hogy nincs is önálló kultúrájuk, “mi semennyit nem érünk”. Nemnemnem, ez csak azért van, barátom, mert megtanultad ennyire elnyomni az egódat! Megfeledkezel a nagyszerű jégkorongligánkról, hogy milyen jók vagyunk a téli sportokban eleve, képesek vagyunk túlélni a zord körülmények dacára is. Ezek számomra ugyanúgy a multikulti részei.
Tehát a te hangsúlyod a másik nézőponton van.
Így van, mert egymás megbecsülésében mind jók vagyunk. Mindazonáltal én művész vagyok, és nem is tudnék más lenni. Rengeteg szakmában kipróbáltam magamat a múltban: építettem kerítést, voltam tűzoltó meg egy csomó ilyen — mind kurvanehéz volt. Idővel mindegyiknél eljutottam arra a pontra, hogy abba kellett hagyjam, más után néztem, mert ha nem ezt teszem, totál becsavarodtam volna. Kanada egyszerűen nem volt képes megadni nekem a lehetőséget arra, hogy másfelé indulhassak. Pedig rohadt keményen melóztam, amennyire csak a csövön kifért, és mégse. Végül nekem kellett a lehetőségek hazája felé mozdulni… végül is, miért ne? A színészek meg Hollywoodba költöznek, nem? És ez a valóság, még csak föl se róhatom Torontónak. Ez pont olyan, mintha Missouriból szeretnél színészkarriert befutni, ehhez bizony el kell költöznöd. Bár meg kell mondjam, lövésem nincs, hol van Missouri, tök béna vagyok földrajzból. (nevet) Viszont kellően messzi vidéknek hangzik. (nevet)
Miután átköltöztél, mi volt az, amit kultúrsokként éltél meg?
Azt mindenképpen, hogy az underground zene mennyire jelen van a fősodorban, ami persze paradoxon. Az is fura volt, mennyire pici minden, mármint szó szerint. Kanadához képest az épületek feleakkorák, néhol inkább negyedakkorák, na és persze elképesztően régiek. Otthon szinte minden épület új, csak néhányat tartottak meg kulturális örökségi céllal, Angliában pedig teljesen átlagos, hogy egy ház ötszáz éves.
Francia gyökereid vannak, ugye?
Igen, Kanada kétnyelvű, franciául és angolul egyaránt tanulunk. Belgiumhoz tudnám talán hasonlítani, mivel ott három hivatalos nyelv van: van, aki beszéli az összeset, de van, aki csak egyet közülük — ez tájegységenként változó. Noha Kanada egységes országnak számít, a beszélt nyelvek szempontjából kissé mégis megosztott. Quebec az egyik központ, ez egy óriási, franciául beszélő tartomány. Érdekes, mert Ontario, amelyet kétnyelvűként szokás emlegetni, alapvetően mégis inkább angolos. Senki nem beszél franciául, csak valamelyest ismerjük azt, mivel a suliban kötelezően tanultuk. Én Torontóból származom, amely Ontarióban van, így tehát egyértelműen inkább angol ajkú tartomány. Abszolút kulturális sokszínűség jellemzi, a világ minden tájáról jöttek ide lakni. Szerintem ez az egyik legkozmopolitább hely a világon. Bár London sok szempontból hasonló, mégis, Toronto még színesebb és kevertebb.
Milyen értelemben?
Az egyes népek külön városrészekben élnek. Van kínai negyed, nem messze a görög, picit messzebb pedig az olasz. Kis örökségdarabkák, mindenki legnagyobb örömére. Kanadában nincs egy “központi” kultúra, amihez képest mindenki más pusztán betolakodó! Ez egy kevercs, amiben mind osztozunk, és erre épül a kultúránk. Torontóiként nekem teljességgel normális, hogy rasszok és kultúrák keveredését tapasztalom. Részben francia, részben török vagyok, de Torontóban születtem, innét a nevem, ez vagyok én. Számomra ez a természetes, de azt hiszem, aki nincs hozzászokva ehhez, elég nehezen emészti meg, hogy ez így megy. Kanada többi része homogénebb, hagyománykövetőbb, “vidékibb”. Toronto viszont egy óriási olvasztótégely, mindig történik valami — a fesztiválok egymást érik, mindig van mit tenni vagy ünnepelni. Ettől olyan csodás a város. Így viszont persze nagyon előre tervezni se tudsz, mert mindig jöhet egy program, ami keresztülhúzza a számításodat. (nevet)
Tehát apukád francia, anyukád török. Beszélsz is ezeken a nyelveken?
Igen, de csak nagyon picit. Csevegni azért nem tudnék, a szülővárosomban mindenki az angolt használja.
Arról tudtam, hogy tűzoltó voltál korábban, de miket csináltál még pontosabban, mielőtt DJ lettél?
Fákat ültettem, kávézóban dolgoztam, szerződéses melókat nyomtam, rengeteget videóztam, főleg esküvőkön, egy kicsit voltam hiphop DJ is, és zenekarosdit is játszottam.
Rockzenekarokról beszélünk, ugye?
Igen. Sose láttunk belőle pénzt komolyabban. Boldogok voltunk, ha kaptunk 40 dollárt, amit gyorsan el is söröztünk, aztán ennyi.
Te voltál a dobos.
Igen, és néha basszusgitároztam is.
Drum and bass… 🙂
Igazad van, ahogy mondod. (nevet) Igazából nem voltam jó gitáros ám. Pont ezért énekeltem is ezekben a bandákban. Szerettem dalokat írni, meg doboltam mellé, viszont a többieknek nem igazán volt hangja. Választhattunk, hogy vagy valaki más fog dobolni, és akkor én leszek az énekes, vagy én fogok egyszerre két poszton játszani. Általában 3-4 zenekar tagja voltam párhuzamosan. Egyik se haladt semerre, sőt, tulajdonképpen jók se voltak. (nevet) Számomra ez a zenélés örömét adta meg. Az első próbánk például nálunk volt, a barátaimmal nyomtuk a pincében. Fantasztikus érzés volt, hogy aktuális zenéket vagyok képes játszani másokkal együtt — ezt tök menőnek találtam. Előtte meg a családdal énekeltem mindenféle ünnepekkor. A családom, különösen apum ágáról, elég életteli és terebélyes, velük énekelni állat.
Zongorázni is tanultam, persze a klasszikus dolgokra gondolj, és hiába kértem a tanáromat, hogy mutasson modern dolgokat is. Végül magamtól fordultam a jazz felé, de ez még mindig nem azt adta, amit kerestem. Serdülőként a saját dalaim írása foglalt le, a világ fölfedezése állt a középpontban, mint minden korombelinek. Aputól kaptam egy kazettát, a The Wall volt a Pink Floydtól, ami bár tetszett, de rengeteg más zenei hatás is ért abban az időszakban. A The Art of Noise, ami mondjuk ‘80-as évekbeli, de simán átkúszott a ‘90-es évekbe is kazettán, szintén mérföldkő volt számomra.
El nem tudtam képzelni, hogy készülnek ezek az őrületes hangok. Amikor megtudtam, hogy szintetizátor segítségével, máris elkezdett érdekelni a hangszer. Izgatott, hogy hogyan tudom előállítani azokat a hangokat, amelyeket hallottam, ráadásul úgy, ahogyan én hallottam. Ekkortájt kezdtem el kis “számokat” kazettára venni, és mivel a tesómnak kétkazettás magnója volt, még keverni is tudtam, válogatáskazikat csináltam. Ráadásul az egyik nagybátyám zenész, nála egy csomó kütyüt lehetett találni, mikrofont meg ilyeneket, szóval így kezdett összeállni a kép. Szintén ebben az időszakban fedeztem föl az iMovie-t a MacBookomon, amit egyébként azért kaptam, hogy a gördeszkás videóimat meg tudjam vágni. 14 évesen tehát már minimális szinten próbálkoztam filmezéssel. A MacBook audiofájlok rögzítésére is képes volt, így dat meg mv formátumban rögzítettem a zenekari próbáinkat, hogy később is emlékezzek rá, miket játszottunk. Azt hiszem, az első zenémet is azzal készítettem, közben bohóckodtam egy Sound Studio nevű programmal is.
Aztán az egyik deszkás haverom, aki szintén videózott, mesélte, hogy meg akar szabadulni a Logicjától, mert úgy érezte, nem az igényeinek megfelelő. Persze ő is tudta, hogy szuperprofi a cucc, de egyszerűen nem akart már vele kísérletezni, mert a videózás jobban érdekelte. Nos, ebben az időszakban a Logic piaci ára 1200 dollár volt, én 200-ért vettem meg tőle, és azonnal bele is csaptam a samplingezésbe. Lemezjátszóim már voltak, scratchelni is tudtam, ideje volt hát fölvenni őket — ez egy baromi izgis időszak volt számomra. A zenekarokkal nekem az volt a bajom, hogy a tagok egy idő után törvényszerűen elveszítik az érdeklődésüket, és emlékszem, ez engem mennyire föl tudott tolni. Mindig én voltam a leghajtósabb, mindig többre vágytam, de ezzel egyedül is maradtam… Nem mindenkinek ez volt az álma. Általában csak gitározni akarnak, lazulni, de engem más hajtott. Elegem lett ebből, és ekkor döntöttem el, hogy az elektronikus zene felé veszem az irányt, mert ezt egymagam is tudtam művelni. Magamra támaszkodtam, senki és semmi nem tarthatott vissza, nem volt több kifogás.
Közben persze mindenféle melóim voltak. Moziban is dolgoztam, meg egy hangművész szervezetnél. Utóbbi egy nonprofit, művészekből álló szerveződés volt, ahol mindenféle őrültségekkel kísérleteztünk, mint például az elektroakusztikus zene. No, erről napokig tudnék mesélni… Mindent összevetve: voltak jó és tré munkáim egyaránt.
De mindenképpen sokféle dologban kipróbáltad magadat. Szándékos volt, hogy ennyi mindenben ki akartad próbálni magadat? Vagy egyszerűen csak nem illettél bele a közegbe?
Egyértelműen az utóbbi. Vannak, aki tök jól betagozódnak: csapattagok lesznek, együtt töltik az idejüket a többiekkel, ismerősökké válnak. Én viszont sosem fértem be sehová. Így volt ez már a suliban is, pedig nagyon szabad szellemben neveltek, nem mondták meg, mit kell csinálnom. Ez eléggé össze is zavart, túl sok minden érdekelt egyszerre, folyamatosan kíváncsi voltam, így lett belőlem az ország másik felén favágó.
A Wave-ben téged hallunk énekelni.
Igen, meg még pár számban, de azokat azért túlzás lenne éneklésnek nevezni. Csak ordibáltam összevissza. (nevet)
Tervezed, hogy a későbbiekben is énekelsz? Főképp az említett rockénekesi múltadra való tekintettel. 🙂
Igen, tuti, megyek tovább. Eddig tíz számomban énekeltem. Többeknek megmutattam, de egybehangzóan az volt a véleményük, hogy jójó, de nem valami nagy dobás, úgyhogy most a különböző verziókat készítem hozzájuk. A dnb-vel ugyanis az van mostanság, hogy épp átesik a “dropfázison”, amiben minden zenének gigaslágernek kell lennie. Ez persze fasza, imádom, de jobban szeretem azt a fajta változatosságot, hogy oké, legyen benne egy durva drop, de amúgy lágy, zenei intro és fölépítettség jellemezze. Szeretném megteremteni ezt az egyensúlyt. Szeretem, ha élőben is jól működnek a zenéim, ezért is szeretek bulizni járni: új árnyalatokat fedezek föl, valami újdonságot a zenékben, vagy akár egy basszust, amit korábban még nem hallottam. Szóval megyek tovább, dolgozom az ügyön. Néhány esetben hagyom, hogy simán csak zenék maradjanak, nem kell, hogy zúzzanak. Aztán lehet, hogy remixelem őket, sokfelé indulhatok.
A filmezésre visszatérve, ez is egy számodra izgalmas terep. Készítettél már pár videoklipet, de egyik sem saját zenédhez készült. Itt van például Patrick Chistopher — Way U love me (2011)
Folyton faggatnak, hogy mikor készítek klipet magamnak, és tulajdonképpen már meg is kíséreltem. Ám a kiadónak nem tetszett a koncepcióm, úgy érezték, hogy túl őrült az egész, pedig nevetségesen kevés pénzből össze tudtam volna dobni. Persze ha többet lehet rá költeni, még jobb, de még 500 dollár alatt ki tudnám hozni, ami rohadtul olcsónak számít. Sajnos még erre is azt mondták, hogy oké, de túl zizzent az egész, az embereknek nem biztos, hogy bejönne.
Igen, de ez vagy te!
Pontosan! Mondtam nekik, hogy a népek pont, hogy imádnák, bízzanak már bennem. De igazából azt gondolom, hogy csesszék meg, úgyis meg fogom csinálni, és majd jól meglepem őket. Ehhez viszont sajnos most túl elfoglalt vagyok, rengeteg időmet elvinné a forgatás. A filmbiznisz már csak ilyen, ráadásul másokat is be kell vonnod a projektbe, akiknek bizony nem árt fizetést adni. Így hát jelenleg se elég időm, se elég pénzem, de jó lenne ebbe is belefolyni egy kicsit, csak hogy bebizonyíthassam, hogy erre is képes vagyok. Nem utolsó sorban: az a klip aztán mindenképpen személyes volna.
És mi a helyzet egy saját filmmel? Ha választanod kéne, milyen műfajban alkotnál?
Huhhhhh… ez dögnehéz. Jelen pillanatban a dokumentumfilmre vagy a vígjátékra szavazok, esetleg a horrorra, mert abban van egy csomó vicces dolog. Andrew Frade barátom, aki forgatókönyvíró és rendező, és akivel egy suliba jártunk, nos… nemrég segítettem az első egész estét filmjének, a Wash Up-nak a létrehozásában. A történet egy olyan jégkorongozóról szól, aki az álmait követve rátalál az útjára. Vicces és nagyon tipikusan kanadai. Épp most készült el, az utómunkázás zajlik Torontóban. Sajnos az elfoglaltságaim miatt nem tudok ott lenni, de nagyon várom a fejleményeket! Ajánlom a filmet mindenki figyelmébe!
Mi volt a pontos szereped ebben a folyamatban?
Az, hogy adtam egy raklap pénzt. (nevet) Erkölcsi támogatást nyújtottam, beálltam a projekt mögé. Néha szerettem kalapáccsal a kézben ütlegelni is, amihez az emberek általában nincsenek hozzászokva, úgyhogy csak pislognak, mint hal a szatyorban. Úgyhogy most inkább szép csöndben üldögéltem, nem sok vizet zavartam. Tetszett, amit történni láttam, igyekeztem őket biztatni, egy picit előre tolni. Ennyi volt az én részem: a kreativitás szárnyalásának elősegítése. Rohadtul büszke vagyok ám rájuk! A filmkészítés számomra is cél.
Te voltál az erkölcsi mentor.
Igen, és a lelkes srác is egyben. Másodkézből élvezem, amit véghez vittek.
A nyári, Current Value-val közös zenéd igazán szokatlan címet kapott: “Calm the Fuck Down”. Hogy jött ez?
Franciaországban, a Jungle Juice-nak játszottunk, épp vacsorázni mentünk. Igazából mi ketten itt ismerkedtünk meg, úgyhogy csicseregtünk mindenféléről. Mondtam neki, milyen nagy rajongója voltam, aztán legnagyobb meglepetésemre kisült, hogy ez kölcsönös. Így elkezdtünk zenéket küldeni egymásnak, és rájöttünk, hogy egy csomó hasonló kezdeményünk van, amit nyilván sokan nem föltételeznének rólunk. Idejét láttuk tehát egy kollabnak. Ami pedig a számot illeti, az introriff közönséghergelős, ami után nagy dropot várna az ember, ez viszont egy üres basszussal támad. A vicc az, hogy a közönség teljesen beindul tőle, így meglehetősen ironikus volt a “Calm the Fuck Down” (“Nyugodj már le, bazmeg!”) címet adni.
A teljes történet pedig az, hogy az étteremben mondtam valamit a pincérnek a csigákról, amiket ettem, valami viccet farigcsáltam. Ő meg valószínűleg magára vette, mert nem értette, amit mondtam. Megpróbáltam franciául tisztázni, de nem értette az akcentusomat, úgyhogy elkezdett sértegetni emiatt, hogy ez nem az a szép francia, amit beszélni kellene. Ezen beröhögtem, ami olaj volt a tűzre, még jobban elszállt az agya, és ez volt az a pillanat, amikor Tim (Current Value), aki egészen addig tök nyugodtan, mosolyogva ült, befejezte a beszédet, föltette a kezét, és azt mondta, hogy: “Calm the fuck down!”. Az arc meglepődött, döbbenetes gyorsan elhúzott, belőlem meg kitört a röhögés.
Van itt egy másik megjelenés is, a “RAM goes to Let it Roll”, és csupán néhány nap különbséggel jöttek ki. Erről mit kell tudnunk?
Ez lesz az első Let it Rollom, persze tudom, hogy mire számítsak. A rilíz azért jött ki, hogy még jobban pörgesse az embereket a fesztre. Nem egy nagy művészi izmozás, én azonban nagyon hasznosnak találtam, mivel tudtam kísérletezni. Ha a saját EP-m lenne, az emberek meg lennének győződve, hogy ez az új irányom. Viszont mivel ez egy válogatás, szabadon játszhatok, nem kell engem túl komolyan venni. Számomra az egész megjelenés kerek és combos. Eléggé teches, de felétek úgyis az megy, nem?
Öööö…végül is igen. No mindegy is. Evezzünk személyesebb vizekre! Mi a legnagyobb félelmed?
Az, hogy elfelejtek dolgokat! Rettenet ideges tudok lenni, ha kimegy valami a fejemből, ezért rengeteg listát írok.
Mikor hazudsz?
Csak viccből, hogy megnevettessem a másikat. Komolyan sohasem. Akármikor hazudtak nekem, abból mindig óriási elbaszás lett. Hosszú távon szerintem jobban megéri, ha valaki rögtön kiborul az igazságtól.
Milyen szót vagy kifejezést használsz agyon?
Óóó, sok ilyen van! Hétről hétre változik, mert tökre rá tudok csavarodni bizonyos szófordulatokra. Most éppen az “eh” a menő, ez amolyan fölhívás a válaszadásra. “Szép ez az autó, eh?” Néha még jelentéssel sem bír, viszont nagyon kanadai.
Milyen tehetséget szeretnél a leginkább magadénak tudni?
Hogy több nyelven beszéljek — amennyin csak lehetséges. Általában már három hétnyi ott-tartózkodás után elkezdem fölcsipegetni a nyelveket. Akkor már kisebb beszélgetésekre is vállalkozom. Jelenleg azonban maximum egy-két napot töltök egyazon helyen, így nincs alkalmam gyakorolni. Ráadásul rá is kell legyél szorítva, hogy az adott nyelvet használd, míg ha tudsz angolul, mindenki automatikusan arra vált át. Plusz erőfeszítést igényel, hogy az adott nyelven válaszoljak, még akkor is, ha közben angolul beszélnek hozzám. Párizsban vettem észre, hogy nagyon szolgálatkészek az anyanyelvűek, folyamatosan franciául beszéltek hozzám.
Imádok utazni, fölfedezni, számomra ez adja az élet sava-borsát. Azt hiszem, a világbéke elérésének kulcsa az, hogy megértsük egymás kultúráját, ne csak toleráljuk, ez által elzárjuk őket magunktól. Egy idegennyelv ismerete segít abban, hogy bepillantást nyerjél az adott nép világlátásába, az életükbe, némiképpen kapcsolódhass hozzájuk. Meg hát vicces is mindenféle ostobaságot mondani idegennyelveken! Minden nyelvhez sajátos humor tartozik, például a japán nagyban különbözik az észak-amerikaitól, jópofa ez.
Ha egy dolgot képes lennél megváltoztatni magaddal kapcsolatban, mi lenne az?
Egy kicsit jobban a mának élnék, és szervezettebb lennék. Ez utóbbi segítene abban is, hogy sokkal több időt szentelhessek a zeneírásnak, amit ugye imádok.
Mit tartasz a legnagyobb eredményednek?
A születésemet… (nevet) bár ez persze anyumé. Nehéz ez. Annyi helyzetfüggő dolog van, és egy csomó minden nem is számít. A lényeg az, hogy szeresd, amiben éppen vagy. A célok lényege az, hogy legyen valami, amiért tepersz, aztán lehet, hogy másnapra az egész már lényegtelen lesz.
Asszem, az, hogy bakeliten kijöttek a zenéim, elég jó dolog! Mindenképpen meg akartam ezt csinálni a halálom előtt, teljesen kész tudok tőle lenni. Egyáltalán nem számít, de én úgy gondoltam, hogy szükséges. És én nagyon-nagyon szeretem a bakelitet, marha sok jó élmény fűz hozzá. Pusztán az, hogy ránézhetek a lemezjátszóra, hogy látom, ahogy a tű mozog, és megszületik a hang már önmagában is menő. Örülök, hogy kijöttek a lemezeim.
Milyen gyakran játszol vinilről?
Már gondolkodtam azon is, hogy csak bakelites szettekre fogadok el fölkérést, viszont az megduplázná, talán megtriplázná a gázsimat a lemezekhez kapcsolódó pluszköltségek miatt, na meg kellően őrültnek is kellene lennem hozzá. (nevet) De hetente egyszer-kétszer biztosan előkapom a lemezeim és keverek. Nincs különösebb oka, csak a vicc kedvéért. A dnb mellett a hiphoplemezeim is előkerülnek. Imádom mindet, gyűjtöm őket továbbra is, bár valószínűleg már így is túl sok van belőlük.
Túlzottan sok? Az nem lehetséges!
Az attól függ. Ha elég nagy a házad, akkor talán.
Mit becsülsz a barátaidban igazán?
Ha utat mutatnak.
Milyen történelmi személyiséggel tudsz leginkább azonosulni?
Steve McQueennel, mert menő csávó, és mert jó dzsekije van. (nevet) Ja, és Mustangot vezet — mondjuk az volt nekem is.
Kik a való életbeli hőseid?
Anyukám, aki elmondhatatlanul erős és elképesztően inspiráló személyiség. És Liam Howlett a The Prodigy-ből. Tudom, nyálasan hangzik, hogy ezt most mondom, amikor már ismerem őt, de részben miatta kezdtem zenélni. Nagyon önazonos ember, abszolút leszarja a zeneipari szarakodást. Mindig azt teszi, amiben hisz.
Mit bántál meg leginkább?
Azt, hogy olyanokban bíztam, és hogy olyanoknak tettem magamat sebezhetővé, akiknek nem kellett volna. De ebből mindig tanulhatunk, sőt kell is tanulnunk, aztán továbblépni.
Mi a leginkább féltve őrzött kincsed?
Már nem igazán tartok meg semmit. Erre az első deszkámat mondanám most, ami csodával határos módon még most is megvan. Úgy néz ki, mintha banándeszka lenne, de valójában inkább halra emlékeztet, csak citromsárga. Házilag készült darab, apum találta a szemétben, fölújította, aztán nekem adta. Innentől csípődött be nekem a deszkázás.
Számodra mi jelenti a tökéletes boldogságot?
Most? Most épp boldog vagyok. Nem a boldogságért élek, ami furán hangozhat, de inkább az érdekel, hogy jól teljesítsek. Nem az USA-ból származom, így hát kicsit máshogyan látok mindent. Úgy tartják, a boldogság illékony, csak akkor érzed magad boldognak, ha valami jobbat tapasztalsz, mint amit vártál — ez agyrém. Mindent el kell tudni fogadni, a rosszabb időszakokat is. Visszanézve is hálásnak kell lenned. A boldogság persze nagyszerű, de tanuld megbecsülni azt, ami körülötted van, és haladjál! Szerintem egy csomó hülyeség származik abból, hogy mindenki meg van őrülve a boldogságért meg a tökéletességért.
Mi a mottód? A mottóm? Asszem, nincs nekem olyanom…Több basszust! (nevet)
A Richter Scale című EP október 7-én jelent meg. Érdekes megjegyezni, hogy René erre már nyáron utalt, egy sörreklám kapcsán.
The UnCut English version can be found here.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess itt!