A hétvégi hosszútávval együtt átléptem az 500 km-es “álomhatárt” a készülésemben. Nem vagyok túl penge föciből, inkább nem kezdem el számolgatni, hogy ez melyik várost jelenti és hányszor. Elfáradtam
Tényleg nagyon elfáradtam.
És ami sokkal nagyobb baj: nem érzem azt, hogy motivált lennék, volna kedvem futni. Tekintettel az idő rövidségére, ez elég elkeserítő. Nem túl szerencsés fejben szétesni a verseny előtt. Szombat este letoltam a készülés leghosszabb előírt távját: eredetileg 15 km lett volna, végül 16,36 lett belőle, mert a lépcső kissé távolabb volt, és gyalogolni végképp nem szándékoztam. 🙂 Egész vasárnap lógattam a lábam, közben rájöttem, hogy erre fél éve nem volt példa. Fél éve minden vasárnapom a futásé, mert hát hiába csak 10-es a táv, mondjuk, de az út oda-vissza megvan egy óra, a futás maga mindenképpen több, és akkor még jön a nyújtás, az evés… és lám, vége a vasárnapnak. Az egyetlen pihenőnapomnak a héten. Szóval ezt én itt befejeztem. Akármilyen távot is vállalok őszre, a hosszú futások szombatra fognak átkerülni. Muszáj valahogyan színesítenem is az edzéseket, mert egy idő után rohadt unalmas mindig ugyanazokat a köröket róni (még ha fordítva is, és/vagy más napszakban). A mentalistám jóvoltából az e heti hosszút kihagyhatom, így összesen még három alkalom áll előttem: kettő a héten, egy pedig a verseny hetében. Maximum 15 km, és bőven elég is lesz. Aztán várom a főnixszerű föltámadást! 🙂
Ha tetszett, amit olvastál, kattints ide a továbbiakért! 🙂