Öt nap. Kevesebb, mint 120 óra. Ilyentájt remélhetőleg már valahol a táv végén fogok oxigénért könyörögni, és nagy valószínűséggel már nem lesz erőm azt mantrázni, hogy “soha többé, bazmeg, SOHA!”
Ma este átveszem a rajtszámot. Utána csupán egy átmozgató edzés vár már rám, holnap este meg is ejtem a romantikus sötét Ligetben. Nem tudom, mikor futottam “csak úgy”, nem valamilyen típusú edzést, valamilyen kitűzött távot vagy nagyjábóli tempót. Az a gyermeki öröm, amit ez a mozgás tud adni, némiképp elsikkadt. Most azt a klasszik kört tervezem végigtolni, amit annak idején még a Vasemberrel használtunk edzésre. Pont ezért van egy fontos érzelmi többlete, ráadásul ez mutatja a legpontosabban, honnan hová jutottam három év alatt. (És tényleg! Életem első versenye a 7 km-es táv volt a 2013-as Vivicittán.) Az utolsó edzés után pedig néma csönd. Sok időm nem lesz morfondírozni, annyi egyéb meló áll előttem (még szombaton is tanítok). Megnézem a térképet és az útvonalfilmet, elolvasom és igyekszem memorizálni a mentalistám által írott itinert, aztán csókolom. A szombati tésztázást mondjuk tényleg várom; túlfogyasztási válság várható grízből és mákból. (Ugye, hogy nem is olyan nagy varázslat a vegán kajálás? :)) Az órám után már csak haszontalan dolgokat akarok művelni szombat délután, hogy aztán egy nem könnyen beköszöntő, valószínűleg kevéssé pihentető alvás legyen a végszó. Az élet alapproblémáit, úgymint: mennyi az elegendő textil a távra, napgép kontra szempilla, Nike+ korholása pedig csak vasárnap leszek hajlandó tudomásul venni. 🙂
Ha tetszett, amit olvastál, kattints ide a továbbiakért! 🙂