Egyelőre nehezen hiszem el, de bizony itt tartunk. Három hét múlva 21097,5 métert fogok futni
A “legyőzhető távolság” szlogentől kezdek herótot kapni. Sőt, most már lassan mindentől. Tavaly októberben, a Spar váltó után (Ricsivel és Petivel romiztunk, a maratont nyomtuk le mi hárman, d’n’b-huszárok) kaptam egy felkészítő irományt a befutócsomag részeként. Gyorsan kiszámoltam, hogy van egy hetem lazsálni, aztán esetleg bele kéne vágni, ha tényleg meg akarom csinálni. És nyilván akartam. Fél évem volt készülni. Ezt optimálisnak láttam mind mentális, mind fizikális szempontból. Eleinte azért máshogyan álltam hozzá. Nem mondhatom, hogy nem érdekelt volna, de valahogy nem volt akkora jelentősége, mint most. Most, amikor több, mint 480 km van a lábaimban. Amikor a 6-7 km már csak “edzéske”, holott életem első versenye (7-es Midicitta) után oxigénsátorért kiáltottam volna, ha képes lettem volna bármit is mondani. Amikor túlvagyok egy dühből futott majdnem 19 km-es körön is, holott nemrég még ennek a fele is elképesztően sok(k)nak tűnt. Amikor már csak a hőség okozhat meglepetést (és kényelmetlenséget). SOHA nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok idáig. Még a fölkészülésem egy része során sem. Azt hiszem, karácsony/szilveszter táján billent át az egész. Annyi pozitív visszajelzést, biztatást és elismerést kaptam, hogy kicsit végig kellett gondoljam, miben is vagyok. 🙂 Sosem éreztem, hogy különleges/nagy/izgalmas dolgot tennék — most sem gondolom így. Bárki, de tényleg bárki meg tudja csinálni, amit én. Kimondottan lassú futó vagyok a 7.13 (!!) körüli ezreseimmel (és ez már jelentős javulás a kezdeti 8-8.30-hoz képest!). Nem szeretek és nem is igazán tudok sprintelni. Nem vagyok futóalkat (se széltében, se hosszában). Nem vagyok, voltam hajlandó életmódot váltani — igaz, már eleve vegánként vágtam bele. Nincs keresztedzés (pedig esetleg kéne). Nem szedek fehérjét, csodavitamint — az én doppingom a zene és a táv maga. Egy jó veretést csak verseny kedvéért mondanék le (szerencsére erre eddig nem volt példa), edzeni másnaposan is lehet (csíp, igen; próbáltam, igen). Annyi változás valóban történt, hogy tudatosabban élek. (A kézműves tudatosság jegyében!) Az edzések fix programot jelentenek az életemben, de annyira azért nem, hogy előtte/utána nem tudnék mással foglalkozni. A vasárnapi hosszú (10+) macerásabb, ott előtte vagyok képben, utána biodíszletté lényegülök általában. Ja, meg már bulikákban sem igen fogyasztok dohányterméket — gyanítom, ez a hidegtől való ódzkodásom eredménye is. Plusz Mr. A-val is ritkábban randizom, de ahogy mondtam, nem lettem absztinens. Oké, de mégis miért szaladgálok? Hiszen meséltem, hogy mindig is utáltam futni. Nos, ez ma már nem így van. 🙂 Kézzelfogható eredmények születnek, néha csúcsok dőlnek meg (időben, távban), néha meg borzalmas a végkimenetel. Nem tagadom, néha szar. Kurvára. Nem megy, nincs kedvem, fáradt vagyok, fáj az ágyból kikecmeregni, nemhogy megmozdulni. Rotmány az idő, zokog a derekam, millió más dolgom volna… és ezek szabad kombinációja. Ami az én erősségem: mindezek dacára le fogok menni. Mert küzdök. Nem adom föl. Főleg akkor nem, amikor ennyien bíznak bennem, napról napra követve a teljesítményemet. Egyfelől persze nagyon hízeleg és jólesik, másfelől érzek magamban felelősségérzetet is ennek kapcsán. És ez rohadt sokáig nem esett le. Amikor kimegyek, nagyobb részben magamért falom a kiliket, de mindig sorra veszem azokat is, akiknek úgy érzem, tartozom. Vannak köztük élők, és vannak halottak is. Vannak betegek és egészségesek. Fiatalok és öregek. Fittek és punnyadók. A futás meditáció, ima, öngyógyítás, indulatkezelés, önismereti kurzus, flow, minőségi én-idő és szenvedély. Pár sportot kipróbáltam már, de egyben sem éreztem annyira a “hazaérést”, mint itt. Messze túlmutat a fizikálisan megtett távon: erre én, a futás esküdt ellensége vagyok a legjobb példa. A-ból B-be jutottam. És hogy mi történik három hét múlva? Őszintén megmondom: nem tudom. Tökre megnyugtató, hogy ott lesz Pif, a mentalistám, méghozzá iramfutóként. (Négy éve, mióta futok, nem találkoztunk személyesen, ráadásul sosem futottunk együtt, így ez többszörösen vicces helyzetnek ígérkezik. :)) Elmondhatatlanul jólesik, hogy lesznek kint drukkerek (barátok, haverok, ismerősök), és mindenkit kérek szépen ezúton is, hogyha teheti, jöjjön ki. Nem is gondolnátok, mennyit jelent ez nekünk. 🙂 Addigra valahonnan szerválok egy frankó kis csapatós mixet, ami átsegít a holtpontokon — persze Pif mentalistáskodása mellett. Igyekszem a legjobbat kihozni magamból, és minden időeredmény jó lesz. 🙂 Izgulok és fáradok egyszerre, intenzív időszak ez minden szempontból. A fönnmaradó három hétben el fogom érni a készülésem 500. kilométerét. A félMarcsi teljesítése mellett ez lesz a másik mérföldkő. Aztán majd lesz valami.
Ha tetszett, amit olvastál, kattints ide a továbbiakért! 🙂